Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy icipici méregzsák. Ez az icipici méregzsák folyton dúlt-fúlt, nagyon nem tetszett neki, ahogyan a dolgok mennek. Egyszer csak rájött, hogy mindez azért van, mert a dolgok nem úgy mennek, ahogyan ő akarja. Nagy haragra gerjedt, felfújta magát, s úgy döntött: addig nem nyugszik, amíg a dolgok nem mennek úgy, ahogyan ő akarja.
Tetszett az embereknek az icipici méregzsák, kicsit magukat látták benne, ezért támogatták előbbre jutásában. S bizony, egyre feljebb és feljebb került. Míg végre valóban úgy ment a dolgok dandárja, ahogyan ő akarta. Nyakra-főre hozta a törvényeket, rendeleteket, olyan mennyiségben, hogy hamarjában be is telt a nagy törvénykönyv.

Ekkor összehívta hű embereit.
- Tudjátok-e, miről szólnak az új törvények? – tette fel nekik a kérdést.
- A pénzről – válaszolta egyik embere.
- És a pénzről – tette hozzá a másik.
- Meg a pénzről – szólt a harmadik.
- Azért ne feledkezzünk meg a hatalomról sem... – suttogta a negyedik.
- No és nem szégyellitek magatokat? – támadt rájuk az icipici méregzsák, hatalmasra fújva magát. – Most már itt volna az ideje olyan törvényeknek is, amik valóban forradalmiak!
Hű emberei tanácstalanul néztek össze, majd a biztonság kedvéért tisztelettel megkérdezték, mire is gondol.
- Ott van például az, hogy amit feldobok, az leesik. Ennek semmi értelme! Amit feldobok, az legyen is fent! Ezt akarja a nép. No és a leesésnél én magam is jobban szeretem a felesést. Meg a felest, a jó kis házi pálinkát... – révedt el az icipici méregzsák, de gyorsan visszatalált pattogós hangnemébe. – Gyerünk, dolgozzatok rajta!
- De hát az Univerzum törvényeit nem lehet átírni – mondta félénken egyik embere.
- Nem-e? Akkor írjatok újakat! Gyerünk, munkára, különben alkotmánybírák elé vetlek titeket!

Ezzel szétsereglettek emberei, az icipici méregzsák pedig alkotó gondolatokért folyamodott kedvenc pálinkás butykosához. A csodás házi nedű olyan erőt adott neki, hogy hirtelen elhatározta: kivételesen nem csak parancsokat osztogat, hanem ő maga próbál elintézni valamit. Elmegy magához az Univerzumhoz!
Fel is kerekedett. Hét pár gyémántcipőt nyűtt el az úton – a pilóta kabinja és a mellékhelyiség között, mert nem tudta eldönteni, melyik fülke illik jobban a forradalmi tetthez.
Ám egy idő után azért csak megérkezett. Illően dörömbölt az Univerzum ajtaján, fel is riasztotta azt lázas nyugalmából.

- Hát te mit keresel itt, ahol még Göncölszekér sem jár?
- Én vagyok az icipici méregzsák és beszédem van veled. Nem tetszenek a törvényeid, meg fogjuk változtatni mindet.
- A törvényeim? – értetlenkedett az Univerzum.
- A felest, illetve a felesést most hagyjuk, azt pedig miheztartásképp közlöm, hogy a feleselést nagyon nem szeretem – hadarta az icipici méregzsák, de azután gyorsan kikeveredett zavaros mondókájából. – Tehát: a felesésen már dolgoznak hű embereim. Most beszéljünk inkább arról: milyen dolog az, hogy atomok csak úgy szíre-szóra egyesülnek, anélkül, hogy engedélyt kérnének rá?
- Atomok? Engedély? Voltaképpen mit akarsz?
- Hogy a dolgok úgy menjenek, ahogyan akarom, izé, ahogyan a nép akarja, merthogy forradalom volt. Van.
- Forradalom? Az mi?
- Amikor a mennyiségi változások minőségi változásba csapnak át – idézte fel diákéveit az icipici méregzsák, majd dühösen legyintett. – Majd szólok hű embereimnek, hogy ennél érthetőbb meghatározást találjanak ki rá.
- Akkor talán forradalom volt, amikor a semmiből valami lett – gondolkodott el az Univerzum. – S te a valamiből akarsz semmit csinálni? Nem könnyű feladat, de kivitelezhetőnek tűnik...

Az icipici méregzsák érezte, hogy most kell erőt merítenie kedvenc pálinkás butykosából. Nagyot húzott belőle, majd mélyen az Univerzum folyton lángoló szemébe nézett.
- Egyelőre maradjunk annál, hogy megváltoztatod a törvényeidet.
- Szerinted tudom, hogyan kell? Elképesztően régen jöttek létre, magam már nem is emlékszem, miképp keletkeztek. Nagyon öreg vagyok, örülök, ha tudom tenni a dolgomat.
- Nem fizettél magánnyugdíjpénztárnak, mi? Akkor jól jártál...
- Tényleg fogalmam sincs, hogyan kezdhetnék hozzá.
- Csak szólj, ha ösztönzés kell! – fújta fel magát az icipici méregzsák. – Most jövök rá, te energiaszolgáltató vagy, úgyhogy máris kivetem rád a különadót!
- Nincs pénzem. Igazából sosem értettem, mi az a pénz.
- Az általános egyenértékes szerepét tartósan betöltő csereeszköz – idézte fel újra diákéveit az icipici méregzsák, majd még dühösebben legyintett. – De hagyjuk már a diákéveimet! Tudod, mit? Most jövök rá, hogy katasztrófahelyzetet idéztél elő, mert évmilliárdok múlva a Nap el fogja pusztítani a Földet, úgyhogy máris államosítalak!
- S akkor nem fogja elpusztítani a Nap a Földet?
- Ne vessz el a részletekben, inkább láss neki a törvénymódosításoknak, most már én vagyok urad és parancsolód! Jobb, ha nem várod meg, amíg korlátozom a jogkörödet.

Az Univerzum azonban ekkor már rá sem hederített, csillagokat hozott létre és tüntetett el az égről. Az icipici méregzsák ezen úgy feldühödött, hogy hatalmasra fújta fel magát.
- Na, vigyázz csak, mert ha akkorára fújom magam, mint te vagy – nem is: ha kétszer akkorára fújom fel magam, mint te vagy, akkor lesz itt nemulass!
- Azért ne feledd azokat a bizonyos törvényeket – szólt utoljára az Univerzum, mielőtt újra lázas nyugalmába merült volna.

A pukkanást már nem is hallotta.

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy család. A kerekerdő szélén álló házacskából a szülők minden áldott nap felkerekedtek, hogy tudjanak enni adni temérdek gyermeküknek. Hajnalok hajnalán az édesapa az agysebészetre, az édesanya az atommagkutatóba indult, feltarisznyázva némi hamuban sült pogácsával. Csak a hétvégeken hódolhattak hobbijuknak, amikor bányászgattak, kohászkodtak, hogy el ne satnyuljanak teljesen.
Volt is öröm, amikor esténként hazatértek! A temérdek gyermek körülugrálta édes szüleit, belesve a tarisznyába, akad-e benne leértékelt parizer. S bizony akadt, szebb napokon pedig még egy-egy darabka, szavatosságát vesztett sajtocska is.
Az édes szülők a még korgó gyomrokat versek, drámák előadásával nyugtatták le, mikor a temérdek gyermek nyugovóra készült térni. Majd halk hegedű-zongora szonátákat zengtek fülükbe, hogy nyugodt legyen az álmuk. Másnap pedig újra felkerekedtek.

Temérdek gyermekük otthon maradt: nem jártak korukbéli társaikkal a rétre labdát kergetni, az erdőbe fűzfasípot faragni, a városba kukát borogatni, kirakatot törni. A kerekerdő szélén álló házacskában pallérozták elméjüket, bújták a világhálót egész álló nap. Bújhatták is, mert a számítógépen az édes szülői felügyelet úgy volt beállítva, hogy csak a bulvár tartalmat nem érhették el, minden máshoz hozzáférhettek.
Ahogyan minden gyermek, úgy ők is mesefilmekkel kezdték a tájékozódást, de egy idő után ráuntak a körtemellű királylányról és neccharisnyás szolgálólányáról, no meg a méretes vadászról szóló fabulákra, s ettől kezdve csak a tudomány és a művészet kötötte le őket.

A temérdek gyermek az egész nyarat ezzel töltötte, ám hirtelen beköszöntött az ősz. Bizony: iskolába kellett menniük. S ott nem tudtak szóba elegyedni pajtásaikkal, mert azok másról sem beszéltek, csak hogy mit láttak előző nap a tévében. Este, amikor a szülők az utolsó simításokkal is végeztek a kerekerdő szélén álló házacska freskóján, gyermekeik sírva kezdték kérlelni őket, hogy ne tagadják meg tőlük ezt a csekélységet: legyen nekik is tévéjük.
- Nem tehetjük – felelte együttérzően az édesapa. – Aki tévét néz, azt elviszik a celebek, mondtam már vagy százszor.
- De édesapa – vágták rá a felvilágosult gyermekek –, mi már nagyok vagyunk, s jól tudjuk, hogy akikkel ijesztgetik a gyermekeket, azok nem is léteznek. Márpedig nincsenek vasorrú bábák, lángokádó sárkányok, gonosz manók és pedofil papok.
- No, akkor hisztek, amit hisztek, én figyelmeztettelek titeket.

Másnap alig bírta kivárni a temérdek gyermek, amíg magára nem maradt. Az édes szülői felügyeletet pillanatok alatt feltörték, s azonnal tévécsatornák tömkelegéhez fértek hozzá az interneten. Addig sosem látott emberekről tudták meg, hogy megcsalták szeretőiket, híztak és fogytak, zoknit vettek szandálhoz, híztak és fogytak, beperelték egymást, híztak és fogytak...
A temérdek gyermek be sem tudott telni a tiltott gyümölcs élvezetével – amikor kopogtattak a kerekerdő szélén álló házacska ajtaján.
- Jaj, biztos a celebek! – reszketett a legfélénkebb gyermek. Testvérei azonban kinevették:
- Ugyan már, valószínűleg édesanyánk felejtette a Siemens-Martin kemence sutján kedvenc részecskedetektorát!
De ahogy kinyitották a kerekerdő szélén álló házacska ajtaját, riadtan hőköltek vissza. Rusnya banyák tornyosultak előttük: egyiknek szemöldöke lombseprű, másiknak mellei egy-egy liszteszsák, a harmadiknak hátsófertálya malomkő, negyediknek ajka dézsa...
Számba sem vehették mindet, mert ekkor megszólalt a legrusnyább.
- Mi vagyunk a celebek! És mivel tévét néztetek, ezért most elviszünk titeket!
Azzal a temérdek gyermeket egymás után hajigálták fel a szekérre (a járművet a Táltos Taxi bocsátotta rendelkezésükre), felmásztak a bakra, azzal sem törődve, hogy topánkájuk sarka törhet bele (cipőiket a Spanyolcsizma kft készítette), majd elhajtottak velük a kerekerdőn át (a kíséretet a Porkoláb bt biztosította).

A szülők este üres házacskába tértek meg, így közönség nélkül mutatták be balettelőadásukat. Mit sem sejtve arról, hogy a temérdek gyermeket a celebek kút mélyére vetették, ahol egész álló nap tévét kell nézniük, holtukig.
Még ma is nézik, ha azóta nem költözött át a bulvármédia az internetre.

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. János bácsi a Rózsadombon élt, három különböző anyától született három fiával. Ferenc volt a legidősebb, Gordon a középső, a legkisebb pediglen Viktor.
Amikor már nagyon fogytán volt a bélszín és a libamáj, a szegény ember így szólt legidősebb fiához:
- No, Ferenc, itt az ideje, hogy világgá menj, szerencsét próbálni!
A legidősebb fiú egy minutáig sem kérette magát, nekiindult széles e világnak. „Én azt gondolom, hogy meg lehet csinálni” – biztatta magát.
Ment, mendegélt, mígnem a rézerdőbe jutott. Rézerdő rézfája alatt megpihent, elővette elemózsiás kosarát, s falatozni kezdett. Ekkor előugrott a földből egy csintalansándor.
- Adj egy falást, Ferenc, zöldet-vereset lát a szemem az éhségtől!
- Lószart, tata! – vágta rá a legidősebb fiú és tovább falatozott.
Ezüsterdő ezüstfája alatt újra megpihent és csillapította fene nagy étvágyát. Ekkor a földből egy pozsgayimre ugrott ki.
- Adj egy falást, Ferenc, zöldet-vereset lát a szemem az éhségtől!
- A hétszázát! Nem adok! – vágta rá a legidősebb fiú és tovább falatozott.
Hamarosan az aranyerdőbe ért, aranyfa alá kuporodott. Nem kellett sokáig várnia, azonmód elébe ugrott a földből egy schmittpál.
- Adj egy falást, Ferenc, zöldet-vereset lát a szemem az éhségtől!
- Hát nem lehet nyugtom ebben a nyüves országban? Nem kapsz semmit! – vágta rá a legidősebb fiú és tovább falatozott.
Hanem amikor a gyémánterdőbe ért, meg kellett állapítania, hogy volt, nincs elemózsia. Mit tehetett, mit nem, lemondott az út folytatásáról, gyémántfa alá heveredett és álomba merült.

János bácsi csak várta, várta legidősebb fiát, ám amikor nem tért vissza, s már lazac sem sok akadt a kamrában, a középsőhöz fordult:
- No, Gordon, itt az ideje, hogy világgá menj, szerencsét próbálni!
A középső fiú egy minutáig sem kérette magát, nekiindult széles e világnak. „Fájni fog, de lesz eredménye” – biztatta magát.
Ment, mendegélt, mígnem a rézerdőbe jutott. Rézerdő rézfája alatt megpihent, elővette elemózsiás kosarát, s falatozni kezdett. Ekkor előugrott a földből egy csintalansándor.
- Adj egy falást, Gordon, zöldet-vereset lát a szemem az éhségtől!
- Oszt mi nem kellene még, tán tévéműsor, ahol régi komcsi elvtársaidat gyalázod? – nevette ki a középső fiú és tovább falatozott.
Ezüsterdő ezüstfája alatt újra megpihent és csillapította fene nagy étvágyát. Ekkor a földből egy pozsgayimre ugrott ki.
- Adj egy falást, Gordon, zöldet-vereset lát a szemem az éhségtől!
- Oszt mi nem kellene még, tán bizony alkotmányoznál is, vén komcsi? – nevette ki a középső fiú és tovább falatozott.
Hamarosan az aranyerdőbe ért, aranyfa alá kuporodott. Nem kellett sokáig várnia, azonmód elébe ugrott a földből egy schmittpál.
- Adj egy falást, Gordon, zöldet-vereset lát a szemem az éhségtől!
- Oszt mi nem kellene még, tán lennél államelnök, kevés volt a miniszterhelyettesség a komcsi időkben? – nevette ki a középső fiú és tovább falatozott.
Hanem amikor a gyémánterdőbe ért, meg kellett állapítania, hogy volt, nincs elemózsia. Mit tehetett, mit nem, lemondott az út folytatásáról, gyémántfa alá heveredett és álomba merült.

János bácsi csak várta, várta középső fiát, ám amikor nem tért vissza, s már nagyítóval kellett keresni a kaviárszemeket, a legkisebbhez fordult:
- No, Viktor, itt az ideje, hogy világgá menj, szerencsét próbálni!
A legkisebb fiú egy minutáig sem kérette magát, nekiindult széles e világnak. „Földbe kell döngölni a kommunistákat” – biztatta magát.
Ment, mendegélt, mígnem a rézerdőbe jutott. Rézerdő rézfája alatt megpihent, elővette elemózsiás kosarából a pálinkás kenyeret, s falatozáshoz készült. Ekkor előugrott a földből egy csintalansándor.
- Adj egy falást, Viktor, már narancsot-vereset lát a szemem az éhségtől!
- Nesze, fogyaszd egészséggel – vetett elé egy szeletet a legkisebb fiú.
- Jótét helyébe jót várj! – búcsúzott a csintalansándor, azzal átbucskázott a fején, lett belőle műsorvezető, és huss!, hirtelen eliramodott.
„No de ebből én már nem eszem, ez így igencsak gyomorforgató, hogy beléharapott” – gondolta a legkisebb fiú és tovább indult.
Ezüsterdő ezüstfája alatt újra megpihent, elővette a pálinkás kenyeret, hogy csillapítsa fene nagy étvágyát. Ekkor a földből egy pozsgayimre ugrott ki.
- Adj egy falást, Viktor, már narancsot-vereset lát a szemem az éhségtől!
- Nesze, fogyaszd egészséggel – vetett elé egy szeletet a legkisebb fiú.
- Jótét helyébe jót várj! – búcsúzott a pozsgayimre, azzal átbucskázott a fején, lett belőle alkotmányozó szaktekintély, és huss!, hirtelen eliramodott.
„No de ebből én már nem eszem, ez így igencsak gyomorforgató, hogy beléharapott” – gondolta a legkisebb fiú és tovább indult.
Hamarosan az aranyerdőbe ért, aranyfa alá kuporodott, újra csak pálinkás kenyeret fogott a kezébe. Nem kellett sokáig várnia, azonmód elébe ugrott a földből egy schmittpál.
- Adj egy falást, Viktor, már narancsot-vereset lát a szemem az éhségtől!
- Nesze, váljék egészségedre – vetett elé egy szeletet a legkisebb fiú.
- Jótét helyébe jót várj! – búcsúzott a schmittpál, azzal átbucskázott a fején, lett belőle államelnök, és huss!, hirtelen eliramodott.
„No de ebből én már nem eszem, ez így igencsak gyomorforgató, hogy beléharapott” – gondolta a legkisebb fiú és tovább indult.
Nemsokára a gyémánterdőbe ért. Gyémántfa alá ült, elemózsiás kosarából pálinkás kenyeret halászott ki, s mivel a földből senki nem ugrott ki, jóízűen falatozni kezdett.
És várta a jót. És falatozott. És várta a jót. És falatozott. És várta a jót. És falatozott...


 

Ment, mendegélt a tücsök az erdőben, közben muzsikált, a maga örömére és erdőbéli társai boldogságára. Amerre elhaladt, mosolyt fakasztott medvék, rókák, farkasok képén. Vetettek is neki mindig néhány jó falatot.

Ám egyszer csak útját állta a hétfejű sárkány.

- Hát te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte megszeppenve a tücsök.

- Én vagyok a jogvédő! – üvöltötte mind a hét fejéből a sárkány. – Megvédem a jogaidat, de ízibe’!

A vészjósló szavak hallatán a hegedűből kifogyott a nóta. A tücsök is csak suttogott:

- És ha nem szeretném?

- Közöd nincs hozzá! De – váltott mézes-mázosra a sárkány legsunyibb feje – hidd el, ez neked igazán jó, nem nekem. Az a pénz, amit én zsebre vágok, piha! Viszont te meg fogsz gazdagodni: mindenkitől beszedem, ami neked jár, ha hallgatják a nótáidat. Sőt, akkor is, ha nem hallgatják, akkor is, ha egyenesen süketek. Gyerünk, muzsikálj, mert hamarosan beköszönt a tél!

Ezzel csörtetve, fújtatva tovább indult a monstrum. A tücsök leült egy fa alá, elgondolkodott. „No hiszen, ha tényleg lesz mit ennem télen, az nem rossz dolog. De ha medvéről, rókáról, farkasról nyúz le bőrt a sárkány a zeném miatt, senki sem fog hallgatni ezután. Inkább kitalálok valami mást.” Hóna alá csapta hegedűjét és ballagott tovább. Erősen jártatva az agyát, hogy ugyan mit is csinálhatna.

Ahogy így ballagott, fütyörészve, gondolkodva, hirtelen újra elé pattant a sárkány:

- Pénzt ide!

- Micsoda? – rökönyödött meg a tücsök. – Hát nem az én jogaimat véded?

- Másokéit is – dörögte a hétfejű. – S te dallamot fütyörésztél, a dallamot nyilván írta valaki, tehát nekem most pénz jár tőled. Ez a törvény.

- És mi van, ha én írtam a dallamot?

- Az sem olyan egyszerű. Csak akkor fütyülheted a saját dallamodat, ha veszel rá tőlem hologramos matricát. Különben tömlöcbe vetlek és elveszem a pénzed.

- Tehát vagy fizetek, vagy ráfizetek, vagy megfizetek?

- Látom, kapiskálod már – mondta leereszkedően a sárkány legnagyobb feje. – S ne is gondolj arra, hogy előrántod élesre fent vonódat és sorban lenyisszantod vele mindenik fejemet, mert bizony amint levágsz egyet, hét nő a helyébe.

A tücsök fütyörészéssel, dudorászással felhagyva indult a bagoly fája felé, hátha segítséget kap az erdő bölcsétől.

- Nem lesz ingyen, ugye tudod? – fogadta szívélyesen a bagoly.

- Hegedűt, vonót elfogadsz?

Az erdő bölcse megkönyörült a tücskön.

- Épp most járt nálam a rigó – kezdte magyarázni –, azt tudakolta, hogy miért csak pár magvat kap évente a sárkánytól, amikor egész nap dalol és még hologramos matricát is vásárolt. Roppant egyszerű, mondtam neki, a szabály az, hogy a karvaly, a keselyű és a héja sokat kap, a rigó meg keveset.

- De hiszen a karvaly, a keselyű és a héja nem is tud dalolni! – tört ki a tücsökből.

- Ki vagy te, hogy ezt megítéld? – fordított hátat a tücsöknek az erdő bölcse.

Így esett, hogy az erdőben ma már sem a tücsök nem muzsikál, sem a rigó nem dalol, az erdő népe a karvaly, a keselyű és a héja csapta zajokat hallgatja – nincs is mosoly medvék, rókák, farkasok képén. Csak amikor előkeresgélik a tücsök és a rigó torrentről, warez oldalról töltött dalait. S ilyenkor kedvük támad felkerekedni, hogy élőben is hallhassák őket. Medvék, rókák, farkasok indulnak sok jó falattal feltarisznyázva a szomszédos mezőre, a tücsök és a rigó koncertjére.

A sárkánynak pediglen mind a hét álla felkopik – persze csak a mesében...

 

Hol volt, hol nem volt, még az eurozónán is túl, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy szegény öregasszony. Haj, nagy volt a szomorúsága az öreg nénének! Gázzal fűtött, főzött és melegített vizet. Illetve próbálta egyiket sem tenni, de a gaz gázosúr így is kegyetlenül behajtotta rajta az átalánytizedet.

Szép nyári reggelen kopogtattak a néne ajtaján.

- Pálinkás jó reggelt, öreganyám!

- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! – tárta szélesre a kukucskálónyílást a néne. – Mi járatban vagy, dali legény?

- Én biz’ a gázóra-leolvasó volnék.

A kukucskálónyílás azonmód bezárult. A dali legény belülről zokogást vélt hallani.

- Mi a gondja, öreganyám? Hadd segéljem!

- Ó, nem tudsz rajtam segíteni, vitéz gázóra-leolvasó uram! Már egy huncut krajcárom sincs, nem tudok fizetni a gázosúrnak.

- Nyissa ki az ajtót, néném!

- Dehogy nyitom, kend is biztosan hazug leolvasó, aki kicsalja öreg nénék huncut krajcárjait. Bemondta az internet is!

A dali gázóra-leolvasó szája sarkában mosoly jelent meg.

- No, bizony igaz, hogy nem az vagyok, akinek kiadom magam! Mert nézzen rám, öreganyám – s ezzel lehányta magáról gázóra-leolvasó gúnyáját és előtűnt díszes miniszterelnöki öltözéke –, én biz’ maga vagyok az álruhás Orbánviktor! S most, hogy már tudom, mint szenved a nép, meghosszabbítom a gázár-támogatást egészen az esztendőnek végéig!

Bezzeg erre feltárult az ajtó! A szegény öregasszony csókolta az álruhás miniszterelnök lába nyomát is nagy hálájában.

- No de aztán ne tessék sokkal tovább élni! – tréfálkozott búcsúzóul a jólelkű gázóra-leolvasó. 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király. Az öreg királynak meg egyetlen fia és nagy bánata. Azon búslakodott az öreg király, hogy egyetlen fiának nincsen felesége, pedig az ország törvényei kimondták: csakis megházasult királyfi örökölheti a trónt.
 

Az öreg királyt csak ette és ette a bánat, hogy gyönyörű országa így a Veres vagy a Fekete király kezére kerülhet. Ahogyan ette a bánat, egyre közelebb került utolsó órájához. Udvarmestere hiába invitálta a palotába az ország minden nemes kisasszonyát, hercegnőket, bárónőket, grófnőket – a királyfi tetszését egyik sem nyerte el.

- Szép és okos és kedves és izgalmas feleség kell nekem! Aki egy kicsit ért az Excelhez is – mondogatta a reménybeli trónörökös.

Az udvarmester ekkor már minden rendű és rangú eladó lányt a palotába hívatott. Ám hiába tette a szépet a kondás vagy a juhász lánya, sem ők, sem a legutolsó tévébemondó nem kellett a királyfinak.

Idős apja egészen összeaszott a bánattól, érződött, hogy már nincs sok neki hátra.

- Édes király apám! – mondotta ekkor a királyfi. – Nem nézhetem tétlenül, ahogyan aszalódsz, inkább szerencsét próbálok, nekivágok a nagyvilágnak, s csakis akkor térek haza, ha feleségre találok!

Így is tett, lakosztályába sietett, s bekapcsolta nagyvilágba utaztató masinériáját. Kiválasztotta a nagyvilág egyik társkereső oldalát, s regisztrált is, íziben. Megírta, ki ő, mi ő, s kit keres.

Levelek garmadáját kapta. A fele azt írta: „akkor vagy te a királyfi, amikor én a Zimánylinda!”, és gyalázkodott rendesen. A másik fele viszont már ajánlkozott is próba nászéjszakára, szolid áron – s hogy, hogy nem, mindegyikük képe Zimánylindát ábrázolta.

Belátta a királyfi, hogy ezen a módon nem jut dűlőre. Hirtelen eszébe ötlött a megváltó gondolat: álruhát kell öltenie, mint tette volt annyi nagy elődje!

Nosza, el is készítette új adatlapját, olyan képmással, amin nemigen volt felismerhető, s meghatározta magát állástalan mérnökként. Ami innen-onnan tán még igaz is volt, hiszen egyszer már olvasott tudományos könyvet (Zimánylinda: A kvantummechanika gyakorlati alkalmazása a szemfestés területén), állása meg ugye nemigen akadt neki.

Várt, várt a királyfi – de csak az üzemeltető szpemetelését betűzgethette, jogarhosszabbító tablettákról, országalma-feszesítő krémekről, megkímélt állapotú táltos paripákról. Más többé nem írt neki.

- Ennyit a nagyvilágról – mondotta a királyfi temetési beszédként az aszott király ravatalánál, s még aznap feleségül vette a kondás lányát, aki azóta már kurta szoknyájában a csürhe-előrejelzést olvasta be a tévében.

Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, ahol bizony még a kurta farkú kismalac is vályúból vedelte a sert.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis ország. Ennek a kis országnak egyik végében élt a hazug juhász. Egész álló nap terelgette nyáját, s közben hazudott reggel, délben, este. Tehette – nemigen figyelmeztek rá.

Hanem egy nap azután a hazug juhász igazat talált mondani. Épp csak néhány barma hallotta, de ők igen siettek megvinni a hírt az ország minden csücskébe. Lett is égszakadás, földindulás! A hazug juhászt szurokba mártották, tollba hempergették, s nagyot rúgtak a hátsójába, azzal a felkiáltással: „őszöd, nem őszöd, nem kapsz mást!”

A kis ország másik végében élt az igazmondó juhász. Egész álló nap terelgette nyáját, s közben úgy pergette ajkáról az igazságokat, mint gyöngyöket. Tehette – nemigen figyelmeztek rá.

Hanem egy nap azután az igazmondó juhász bizony jókorát hazudott. Majdnem lett is égszakadás, földindulás! Az igazmondó juhászt kevés híján szurokba mártották, tollba hempergették, s már-már nagyot rúgtak a hátsójába, azzal a felkiáltással: „Fel is csút, le is csút!” – de ekkor rájöttek a barmok, hogy ezt már csinálták egyszer.

Így azután inkább kifüggesztették országszerte az igazmondó juhász hazugságát, 50x70 centiméteres méretben, hogy mindig eszükbe jusson róla: a hazug is mondhat igazat, s az igazmondó is hazudhat.

Még ma is függesztik, ha jobb dolguk nem akadt.